Múzsa a lövészárokban

Múzsa a lövészárokban

Forró nyári éjszaka volt. Tücskök ciripelő hangja hallatszódott a tó másik partján a nádasból, s e zenei muzsikát békák kuruttyolása keresztezte. A csillagok fényei táncot jártak a víztükörben, nem törődve a körülöttük lévő nyomasztó, s mindenhol leselkedő halállal. Mintha egy orfeumban lettünk volna kedvesemmel, hol a fények a színészek, és a színpad a víz. Gyönyörű esténk volt, amolyan igazi csendélet az orkán előtt. Édesapámtól még 3 éve kaptam születésnapomra egy 1910-es olasz bort. Szerelmemmel, Teréziával, iddogálás közben, két lassú korty között épp azon gondolkodtunk, hogy amilyen finom ez a bor, olyan groteszk is. Nemsokára a caporettói áttörés hadműveletre megyünk az olaszok ellen, én pedig most olasz bort iszogatok. Nevettünk egy nagyot rajta, akkor még volt min. Életem utolsó jó ízű nevetése volt ez.

- „A boldogság az intelligens embereknél a legritkább” - szólt Terézia hozzám e nemes gondolatokkal, ki egyetemi professzor kollégáitól vette át Ernest Hemingway szavait.

- S te, boldog vagy, Terézia?

- A boldogság pillanatnyi pozitív érzések egyvelege. A léted, az éjszaka, a bor, igen boldog vagyok.

Ittam kedvesem szavait mit hozzám intézett e csodálatos éjszakán. Ezután, úgy döntöttünk, hogy megmártózunk a tóban. Meztelen testünk mámorító szenvedéllyel élt, és a felhőtlen boldogság melengette szívünket. Ebben a pillanatban, meghalhattam volna, de nem ez volt az én sorsom. Ez a gazdagok kiváltsága volt, nem egy szegény katonáé, mint én vagyok. A hosszas csókokért, mit Teréziától kaptam, a világot elcseréltem volna, noha ez most nem épp jó példa, hisz a világ ez idő tájt nem sokat ért. A nagy csobbanások, és sikoltások közepette bőrünket rongyosra áztatta a víz, így inkább bemenetünk a házba. Kellemes meleg volt bent, s gyertyák pislákolása törte meg a sötétséget. Szorosan összebújtunk a kanapén, és kicsit bódultan is éreztük magunkat az üveg bor miatt.

- Így fogom holnap az olaszok vérét inni, mint a bort.

- És utána részeg is leszel tőlük ? - Kérdezte nevetve Terézia.

- Nem, részeg az nem leszek tőlük, viszont tudod mitől leszek részeg?! A gondolattól hogy vagy nekem. Ha rágondolok orcád vonásaira, ha rá gondolok mennyire szép veled minden, ha arra gondolok, hogy Te itt vagy, mellettem. 

- Ferenc, akkor talán ez az oka hogy mégis itt hagysz és elmész háborúzni, ahelyett hogy a biztosat választva itt maradnál velem, és boldogan élhetnénk. Részeg vagy, s ezért döntesz így.

- Nevetek e kijelentésen, de valahol igaza van. Talán a csatában jobb is lenne egész nap részegnek lenni, nem venni tudomást a körülötted lévő dolgokról , nem hallani a vasúti lövegek durranásait, nem hallani a merev szárnyű repülőgépek halált hozó suhanását.

Nem voltunk fáradtak, így elindultunk a közeli erdőbe egy sétálásra. Séta közben egymást szorosan átkarolva mentünk a csillagos éj leple alatt, távol a világ morajától. Az erdőbe beérve, Terézia elszaladt.

- Kapj el, gyere vén ember! Gyönyörű arany fürtjei a futásban lengedeztek, fehér fogsora pedig vakítóan világított az erdő feketeségéből. Már messze voltunk az erdő szélétől mikor sikerült elkapnom, s megpihentünk egy nagy fa alatt.

- Etel nénémnek a kutyája tudod hol halt meg?

- Nem, hol halt meg Bufurc?

- A ház melletti erdőben. Másnap találta meg egy fiatal gyermek.

- Biztosan azért ment az erdőbe, mert jobb azt hinni, hogy megszökött, de valahol van a világban, mint azt tudni hogy meghalt. Okos állatok a kutyák. Remegő gyomorral mondtam ezt Teréziának, kinek már könnyben volt a szeme. Magamhoz szorítottam, mint még sohasem.

- Ferenc, ígérd meg, hogy kerülni fogod az erdőket.

- Ígérem neked, de most gyere menjünk, még vannak ám felfedezetlen zugok az erdőben! Ezzel pedig újra elindultunk, és figyelem elterelésnek felvetettem pár ötletet.

- Ha visszajöttem a háborúból, hol szeretnél házat?

- Lehetne talán a Maros vagy a Tisza mellett.

- Miért pont ott?

- Nem tudom.

Örültem neki, hogy témát váltottam, s most már az erdőből kifelé sétáltunk. Haza érve, álomra hajtottuk fejünket. Legalábbis mindketten lefeküdtünk egymás mellé. Életem egyik leghosszabb éjszakája volt. Terézia harmatos testét átölelve azon gondoltam mi lesz, ha már ezt többet nem foghatom, mi lesz, ha már nem lesz alkalmam gyönyörködni, a nekem teremtett, testet öltött szépségben. Éreztem, választottam harmonikus lassú szívdobbanásait. Nyugtató volt ezt érezni, de akárhogy is akartam, nem bírtam aludni. Reggel mikor felkeltünk, a ház elé kihelyezett kétszemélyes hintán kortyolgattuk forró kávénkat, s a napsugarak első jelei jöttek fel a tó mögüli erdő vaskos ágai között.

- Félsz? - Kérdezte tőlem Terézia.

- Igen félek.

- Mitől félsz a legjobban?

- A haláltól, a megfutamodástól, az öléstől.

Terézia ekkor könnyes szemekkel előre nézett, arcát pedig megvilágította a perzselő nyári nap sugarai. Tekintetére kiült a néma komorság. Elméje semmiféle szóra nem reagált, így átöleltem, mert nem tehettem mást. Ezután felöltöztem, mert nemsokára jöttek értem a bajtársak, hogy a táborba vigyenek bennünket. Ahogy közeledett az autó a házunk felé, Teréziából úgy látszott ki szökni a vér. Arca sápadt volt, mint egy havas táj télen, keze pedig remegett.

- Szeretlek.

- Én is Ferenc.

A távolból már hallottuk a katonatársak üvöltő kiáltásait, és a kocsi ritmikus motor hangját. Megérkezve pedig István, aki a legjobb barátom volt, köszönt Teréziának, majd a hangulatot fokozva így szólt nekem:

- Nö féljék az asszonyka,nem kapja mög férjöd a fakörösztöt!

- Egy pillanat még.

- Jó, jó, csak csínnyán , mört az üza fogyóban van ám, a motort pedig nöm kapcsolhatom lö, rossz a kocsi!

Kicsit odébb húzódva Teréziát átöleltem, és e sokszor elképzelt pillanatban nem tudtam neki semmit sem mondani. Megöleltem, magamhoz szorítottam, úgy, hogy talán ilyen közel testileg már nem leszek szerelmemhez.

- Terézia, tudd hogy mindennél fontosabb vagy nekem.

- Nekem pedig Te Ferenc. Vigyázz arra ami nekem a legfontosabb ezen a világon. Magadra.

Hosszú meleg csókot adtam puha szájára, s ha lehetett volna egy kívánságom csak az lett volna, hogy ez a pillanat soha ne múljon el. Lassan és bizonytalanul beszálltam a kocsiba, és neki indultunk. Ahogy haladtunk, és egyre messzibb és messzibb kerültünk a háztól, vele együtt szerelmemtől is, jobb lett a kedvem, és beleringattam magam abba a derülátó képbe, hogy nincsen semmi baj.

- A háború végeztével milyen jó lesz újra látni Teréziát. - szóltam.

- Csak majd ha jő a szitakötő, na attul aztán óvakodni kő! Állítólag az olaszok nagyon sok mörövszárnyű röpülővel vannak fölszörelkezve.

- Ki mondta ezt, tán a delphoi jósda?

- Majd amikor jő a dögész, hogy felszedje a cédulát, örögem, akkor viccölődjél!

Ezek voltak utolsó gondolataim mikor a lövész árokba bedobott bombához kevés volt a német katonától szerzett luger 908-am. Lábamat a bomba leszakította térdtől lefelé, s hangos kiáltásomat senki sem vette észre. Idők kérdése volt az egész, hogy megízleljem a halál büdös, ízetlen ízét, hogy testemből szellemem kiköltözzön, és ismeretlen tájakra vigyen. Hosszadalmas erőfeszítések után a lövészárokból, köszönhetően erős kezeimnek, kimásztam, de hiába kértem a tengerszinten is segítséget, senki sem volt ott. Az ároktól olyan 20 méterre ott volt egy kisebb erdő. Felette egy vészjósló ölyv keringett. Oda húztam alig élő testemet egy fa tövébe. Egyre jobban erőt vett rajtam az erőtlenség, nem bírtam már magam tartani. Szétzilált testem tévképzeteket képzett. Láttam a lövészárokból felbukkanó ördög kacagását, és ott állt előttem zsoldját behajtani képes állapotban, csak arra várt, hogy az élet minden kis jele kimenjen testemből, s lehúzzon a pokolba. Elgondolkodtam. hogy miért a pokolba fogok menni, s nem a mennyekbe. A sok ember miatt akit megöltem? Vagy már csak a háborúban való részvétel miatt is? Ekkor már alig lélegeztem, a vér kiszivárogni látszott végtelenül testemből. Oldalra fordítottam fejem, már nem bírtam tartani testem, s eszembe ötlött miért a pokolba megyek: „Terézia, nem kerültem az erdőt…”

A. István