Amikor valaki bejön a szobámba, kezet fogunk és bemutatkozunk, ha csak a nevét tudom az illetőnek, akkor minden alkalommal, amikor a nevén szólítom, én úgy képzelem, hogy hívom. Mintha azt mondanám, hogy na gyere, gyere... Az ember nem mutatja meg önmagát úgy egyből, de ha azt mondom, hogy szeretettel várlak, türelmesen várlak, semmit nem fogok tenni ellened, nem foglak bántani, ártalmatlan vagyok, akkor az illető lassan megérkezik. De ha tizenöt percen belül egy címkét teszek rá, mondjuk azt, hogy depressziós vagy mániás vagy hisztérikus, mindegy, hogy mi a címke, abban a pillanatban tulajdonképpen az történik, hogy az illető tudja, hogy én őt már nem látom, ő már nem érdekel, ő már nincs meghívva, hogy megjelenjen előttem.
(Feldmár András - Szégyen és szeretet)