Nagy erővel világosodott meg előtte Kálhoz való örök együvé tartozása. Bizton érezte, hogy ők ketten egymás segítőtársai, mindenben közös az életük. Hazug eltévelyedésnek látta egyszerre, hogy a nélkülözött csókok, régi fellobbanások tovaillanása annyira fájt neki, hogy egészen elkülönbözött az urától. Most látta, hogy az ifjú évek múltával nagy és erős kapcsok kötik össze még őket. A szeretetté lett hajdani szerelem, ami így, ebben az alakjában most olyan erősen elfogta, hogy megcsillant a szemében az előtörni kívánkozó könny. Szép volt így Szemerke, százszor szebb talán, mint ifjúsága dölyfös bűbájában. A belőle áradó meleg érzés egyszerre életet adott minden vonásának. Kál látta az arc megelevenedését, pillantása csodálatos biztonsággal töltötte el: ide kell fordulnia, ez a világon az egyetlen szív, amelyik igazában érte dobog. (...) Mindketten tudták: ez már örök érzés.
(M. Katona Ilona - Az utolsó Bulcs)
