Kezdtem hinni az ártatlanságomban. Császár voltam. Uralkodtam mindenen és mindenkin, rendelkeztem fölöttük (stb.). Aztán rájöttem, hogy nincs bennem elég érzelem, nem tudok igazán szeretni, majd belehaltam, úgy megvetettem magam. Aztán beláttam, hogy a többiek se szeretnek igazán, s csak azt kell elfogadnom, hogy egy kicsit olyan vagyok, mint mindenki. Aztán úgy döntöttem, hogy nem, csak magamnak tehetek szemrehányást, amiért nem vagyok elég nagy, és igenis kétségbe kell esnem, amíg el nem jön az alkalom, hogy az legyek. Másképp szólva várom, mikor leszek császár, hogy aztán ne élvezzem a császárságomat.
(Albert Camus - Az első ember)
