Arra gondoltam, mióta élek, készültem rá, hogy a felesége legyek, s most itt vagyunk, közel a célhoz, közelebb, (...) mint bármikor, csak éppen megöregedtünk, s ő éppúgy nem szeret már azzal a szomorú hevességgel, ahogy valaha szeretett, ahogy az én érzelmeim is elfáradtak és kihűltek. Úgy indulunk neki az életnek, mint az útitársak, akik, mikor Isten tudja, merre sodorja a hajójukat a szél, egymásba kapaszkodnak, és elmesélik egymásnak nyomorult emlékeiket, mert ugyanarra emlékeznek, és ugyanarról a szárazföldről tudják, milyen volt rajta élni, míg ki nem csapódtak róla a tengerre, és ugyanazt az eget látták fényleni és kékleni, amikor még nem dörgött.
(Szabó Magda - Katalin utca)
