Tudok hinni Magába úgy, mint hinni nem tud senki sem álomban, sem valóságban, sem rögeszmében. De arra a csodára képtelen vagyok, hogy Magát a legfájdalmasabban ne érezzem a lelkemben még akkor is, mikor vággyal, gyönyörűséggel gondolok Magára. Valahogy jobban kellene Magát ösmernem, az agyába, az idegeibe látnom, hogy nyugodtabb legyek. Így borzasztó hajsza az, a mi lelkemben újra és újra megindul. Folytonos kérdés, folytonos nyugtalanító sejtés. A leggyakoribb, hogy vajjon milyen helyet foglalok én el a Maga lelkében? Könnyen letaszíthat, ledobhat e helyről?
(Ady Endre - idézi: Péter I. Zoltán: Ady és Léda)
