Amikor nem bírtam tovább, megpördültem a karjaiban, és megcsókoltam. Több volt ez, mint köszönet. A szavak semmit sem érnek. Erősen magához ölelt, s visszacsókolt. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akartam maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintettem rá, mint az oxigénre. Szükségem volt rá, mint a vízre... a levegőre... a földre... a tűzre... Õ keltett életre, és ő éltetett.
(Dora Craiban - Fénytörés)
