Mit tudok én arról, ha igazán magányos valaki. Az olyan, mintha egy üvegházban élnél, üvegbura alatt, hívod az embereket, később már csalogatod őket, jönnek is, aztán, kopp, neki az üvegnek, csodálkozva megállnak, hallod is a koppanást, majd látod, ahogy fortyogva távolodnak. Hiába integetsz. Egy idő után nem integetsz, dögöljenek meg. Olyan, mintha leprás lennél, apró gennyes fekélyek lepnék el a tested, szivárogna a sárga undormány, kénes, büdös kis felhők röppennének föl rólad, vagy mintha lenne egy tábla rajtad, vigyázat, fertőző! Vagy hogy másodosztályú. És ha találkozol egy másik táblással, úgy viselkedsz, mintha te nem volnál az, ő pedig úgy viselkedik, mint te. A magányos embert elhagyta az Úristen, fiam.
(Esterházy Péter - Semmi művészet)