Talpukkal verték az ütemet a boldogok, és felélénkültek a lankadók is: megrázták fejüket, boglyas hajukba túrtak, esetleg végigsimítottak tar koponyájukon, mintha mély és tétlen álomból ébredtek volna, mintha csak most kocogtatta volna meg vállukat a mindenség, hogy nicsak, itt vagyok, ne nézz félre, igen, koszos a köldököd, de muszáj azt bámulnod folyton?!... Na ugye!
(Horváth György - Estvér)
